8/B fejezet - Nate szemszöge

Aznap szombaton korán felkeltem és első utam a raktárba vezetett. Mr. Rodgerst már régóta ismerem és ahogy eddig a családunkhoz állt, nem gondoltam, hogy probléma lenne most.

• Jó reggelt, Mr. Rodgers.

• Nathan! – rég láttalak. De már mondtam, hogy Charles.

• Oké, Charles.

• Mi járatban?

• Tommy karácsonyi ünnepsége jövő hét hétfőn lesz és le szeretném dolgozni anyu adagját, hogy a szabadnapját áttehesse aznapra és így lássa őt az előadásban.

• Ez nagyon kedves tőled, Nate, de attól tartok, nem lesz olyan könnyű. – mondta kicsit lebiggyesztett szájjal.

• Tudja, hogy gyorsan dolgozom.
• Igen, nem is azzal lenne a gond, hanem a hétvégén dupla szállítmány érkezik és azt nem tudnád egyedül megcsinálni. – mondta Charles és elkezdtem ideges lenni, hogy mégse fog megvalósulni a tervem. De láttam, hogy Mr. Rodgers is gondolkodóba esik.

• Esetleg ha hoznál valakit, akkor már ketten meg tudnátok oldani és a hétfőt kiadnám szabadnapnak.
• Oké. Köszönöm Mr Rodg –öö Charles . Szerzek valakit. Mikor kell kezdeni?
• Délután 1 körül jön meg a szállítmány, és akkor azonnal neki is állhatsz.
• Rendben, köszönöm. Akkor megyek is és sietek vissza!

Ahogy elhagytam a raktárat, azon zakatolt az agyam, ki legyen a plusz egy fő. Számbavettem az embereket és elkezdtem őket felhívni, tudom, hogy utolsó percben szólok, de egyszerűen szereznem kell valakit. Felhívtam a floorballos srácokat, és akiket elértem, azok közül is mindenki mondta, hogy ha korábban szólok, még tudja úgy rendezni a dolgait, hogy eljöhessen segíteni. De senki sem ért rá.

Ekkor jutott eszembe egy emlékkép, amint Allison azt mondja, hogy ő is ott lesz az ünnepségen és ahogy ott megmentette a helyzetet. Igen, Allisonban volt az utolsó reményem. De nem tudtam a számát, és amúgy is már elegem volt belőle, hogy a meccs óta szinte menekül tőlem. Élőben kell tőle megkérdeznem. Visszahívtam Jaredet, mert emlékszem, hogy egyszer hazavitte őt, amikor megsérült a karja. Elmondta a címet és még csodálkoztam, hogy milyen közel van. 4-5 háztömböt kell csak mennem.

Elindultam hát a hóban, még elég időm volt megszervezni a dolgot és reméltem, hogy belemegy a dologba, hiszen ez most egy jó ügy. Ez most nem rólam szól, emiatt reménykedtem, hogy igent fog rá mondani.

Meg is találtam a házat, és becsöngettem. Majd nemsoká kinyílt az ajtó és egy pillanatra látom az ő arcát, majd azon egy kis csodálkozást-meglepetést, majd dühöt és készültem megszólalni és köszönni neki, majd hirtelen CSATT. A vér is elszállt a karomból. Egy pillanatra meg is szédültem.

• Allison, az isten áldjon meg..  – jött ki csak úgy reflexből. Most már komolyan nem hittem el, hogy lehet ennyire hirtelen valaki. - Ez most veszettül fáj! –mondtam neki sziszegve, szinte biztos voltam benne, hogy eltört.
• Jaj, ne haragudj, én.. én nem akartam, hogy fájjon. - mondta. Nem kellett sok, hogy ne szóljak be egy nem ideillőt, így magamban elszámoltam 5-ig és csak akkor szólaltam meg.
• Lehet, hogy nem fájna, ha nem csapnál meg egy ajtóval. - reagáltam vissza ironikusan. Kivételesen csendben maradt. Most komolyan az én fájdalmam kell mindig, hogy egyszer az életben csöndben maradjon és levetkőzze azt az istentelen makacsságát?

• Bocs, csak egyáltalán nem számítottam rád, mit keresel itt? – mondta mint mentség. Teljesen kilendített abból, hogy miért is vagyok itt.
• Majd elmondom, de most csináljunk valamit a kezemmel, mert iszonyatosan fáj. – mondtam és reméltem, hogy a jeges borogatás megoldja.

• Oh, tényleg.. Gyere be... - mondta és előre mutató kezével bevezetett az előszobába. - Hozok egy kis jeget. – mondta és ott akart hagyni. 

Esküszöm, zavarban volt. - Vagyis gyere a konyhába és keresünk egy mirelitzacskót, ha nincs jég. – Mitől van ennyire zavarban???!  Egy pár másodpercig szabályosan lehetett látni, ahogy zakatol az agya, hogy milyen lépésekből áll a jeges borogatás elkészítése. De ez most miattam, vagy csak a szokásos Allison-formája? Mindenesetre ott állt, mintha nekem kéne előreindulnom, de fogalmam se volt, merre volt a konyha. Valahogy ő is rájött erre és elindult, én pedig követtem.

Szép nagy konyhájuk volt, képzelem, milyen jó érzés lehet itt, amikor mind a négyen itthon vannak és itt beszélgetnek, vagy csak főzőcskéznek. Mit megtettem volna régen én is az ilyen pillanatokért. De nálunk sose volt együtt egyszerre a család, mindig dolgoztak a szülők. Mármint anyu, mert apámnak sokszor nem volt állása és neki aztán bőven ráért találni egy újat, mert teljesen ki volt szolgálva.

Levettem a kabátomat és letettem a szék karfájára. Nem volt egyszerű a művelet, mert a jobb alkarom iszonyatosan fájt. Valahogy csak kihámoztam magamból és leültem a székre. A bal kezemmel felhúztam a pulcsim ujját és olyan látvány tárult elém, mintha Tommynak a kezébe került volna lila, rózsaszín és kék festék és összevissza maszatolta volna. Bele se mertem gondolni, mit szól majd az edző, hogy a bajnokság közepén lesérülök. Annyi mákom  volt a dologban, hogy csak jövőre lesz a következő meccs.

Allisont kezdtem nézni, ahogy ezalatt folyamatosan szöszölt a konyhában. Most kapcsoltam, hogy házi szerelés van rajta, mert nem mondom, hogy szűk volt a gatyája, de látni engedte karcsú alakját. Ráadásul az a pántos top is mind csak segített elképzelni a körvonalait. Elmélkedésemből a csörgés-zörgés hozott vissza.

Már kétszer megjárta az egész konyhát és tisztára úgy tűnt, mintha egy idegen konyhában lenne. Pedig azt tudtam róla, hogy szeret főzni. Meg hát komolyan, csak jég kell és egy jeges zacskó. A világ legegyszerűbb receptje. Ennyi idő alatt már én is megtaláltam volna.

Végre elővette a jeget és bedobta a jégtörőbe. Kész volt vele és elkezdett forgolódni.

• Zacskó. – mondtam, mert nem akartam itt lenni estig. Nekem 1-re vissza kell érnem a raktárba egy plusz emberrel, bár ahogy elnéztem magam, abból az egyből lassan kettő lesz.

• Ja igen.. Öö itt van – reagálta.

A fejemet csóváltam. Ezen a nőn mindig annyit kell gondolkozni, komolyan kiszámíthatatlan. Akkor közeledik, amikor nem számítok rá, bezzeg ha vissza kell szólnia, akkor azzal a csípős nyelvével mindig megoldja, erre most ugyanaz a lány itt makog és ténfereg a saját konyhájában. De nem akartam elhinni, hogy miattam, mert már égettem meg emiatt magam. Végre kinyitotta a szekrényt ahol csak reméltem, hogy tényleg zacskók vannak, mert már lassan én vagyok miatta zavarban, a karom pedig iszonyatosan égetett. Megnyugodtam, mikor zacskó zörgését hallottam és néztem, ahogy beleteszi a jeget. Nem hittem el, hogy remeg a keze. Hallottam, ahogy még a földre is jut belőle, ahogy szórta bele a zacskóba. Felálltam és odamentem hozzá. Ránéztem a zacskóra, ami még csak félig se volt megtöltve, és ezt ő is látta, úgyhogy elment megint a jégtörőhöz és most már egy nagyobb addaggal tért vissza egy tálban. Nekiállt tölteni a zacskóba és ekkor untam meg a dolgot.

• Ally, hagyd, majd én. Remeg a kezed. – mondtam, majd megfogtam a zacskót az épp kezemmel és jól elrendeztem, hogy lehetőleg most már ne menjen a fél tartalma a padlóra és a konyhapultra.

• Köszi – volt a válasza, mikor végre sikeresen végeztünk. Felém nyújtotta a borogatást én pedig magamra tettem. Elmondhatatlanul jól esett a jéghideg. Visszaültem a székre és egy kicsit mozgulatlanul ültem, hogy hasson a hideg.

Elképzelni se tudtam, mi dolga van még a konyhában, de egyfolytában ide-oda járkált, mint a vakhangya.

Kulcscsörgést majd hangokat hallottunk az előszoba felől és egymásra néztünk. Elindult üdvözölni gondolom a család többi tagját, én pedig követtem. Nem akartam ott maradni a konyhában, mint egy szerencsétlen, még a végén szívrohamot hoznék Mrs. Hartra.

Az előszobában láttam, hogy a szülei jöttek meg, Holly valószínűleg még fent alszik.

• Sziasztok! Anya, apa, Nate is itt van. – közölte Ally ezt így egyszerre.

• Szia Nathan - köszöntek felém. - Minek köszönhetjük ezt a korai látogatást? - kérdezték. Már lassan azt se tudtam miért jöttem. De úgy láttam, Allison is felém néz és készültem volna elmondani, hogy miért vagyok itt, de ekkor egy hatalmas sikongatás zavart meg.

Holly robogott le a lépcsőn, de úgy, hogy kettesével szedte a fokokat, és azt hittem, mindjárt orra esik, de megbirkózott vele. A sikongatás alatt pedig a nevemet mondta, hogy Naaaaaaaaaaaaaaaate! – nem is tudtam, hogy ennyire hosszan ki lehet mondani... de Tommyt ismerve már hozzá voltam szokva a négyévesek dolgaihoz. Tulajdonképpen ő volt az egyetlen ebben a házban, aki nem csak illően fogadott, hanem még láthatóan örült is.

Leért hozzánk, majd átölelt. Visszaöleltem egyik karommal, és valószínűleg keveselte a dolgot és ekkor látta, hogy a másikkal mi történt.

• Neked meg mi történt a kezeddel? – kérdezte aggódva. Na erre most mit válaszoljak, hogy a hebehurgya nővéred rámcsapta az ajtót, amit igazából a te korodbeliektől várna el az ember, de nem egy 19 éves felnőttől.... ezt mégse mondhatom.
• Megsérült edzésen. Most lehet, hogy ki kell hagynom pár meccset, még doki nem látta, de remélem nemsoká meggyógyul. - mondtam neki őszintén mosolyogva. Tényleg jól esett az aggódása és a kedvessége.
• De ha gipszed lesz, ugye én írhatok először rá, ugye? Nemrég kaptam egy szép filckészletet és Mrs Dorie szerint nagyon ügyesen rajzolok lovat. – mondta. Elképesztő, mennyi mindent tudnak összehozni egy levegővel. Mindenki csak nevetett, mert tündéri egy kislány. Bárcsak lenne Allyben is egy kis Holly.
• Persze, az szuper, és majd megkérjük Tommyt, hogy rajzoljon köré egy szép istállót. – próbáltam úgy reagálni, ahogy ő szerette volna.
• Nem, én vadlovat rajzolok. - makacskodott. Oké, visszavonom az előzőt. Ugyanolyan makacs tud lenni mindkettő.
• Akkor mezőt. – nevettem. Úgy tűnt, elégedett a válasszal.

Ekkor szólalt meg Allison.

• Anya, apa, én most felmennék Nate-tel, lenne egy kis megbeszélnivalónk. – ezen én csodálkoztam a legjobban. De nem először.
• Rendben, persze. Kértek valamit enni? – kérdezte kedvesen Ms Hart.
• Aha, az jól esne. - mondta.
• Oké, akkor majd felviszem. – válaszolta az anyja és Ally megfogta a bal karomat. Ha a jobbat fogta volna meg, most felvisítok... Hála égnek, hogy néha oda tud figyelni a dolgokra..

Felmentünk a lépcsőn és követtem őt a szobájába. Ahogy beléptünk, meglepett. Nem volt semmi lányos a szobában. A posztereken kívül ahol nem egy autót láttam, még hokis és sportképek voltak. Le voltam döbbenve. Mindig rá kellett jönnöm, hogy én ezt a csajt nem ismerem.

Volt egy parafatáblája az asztala felett és közelebb mentem, hogy megnézzem. Fotók voltak odatűzve, ahol jó kedve volt és Soniával hülyültek. A leghülyébb napszemüvegekben fotózták magukat, elmosolyogtam, mikor megláttam.

Hát igen, ő Allison.

Nem sokkal ezután megláttam egy babzsákfotelt és leültem rá. Nem volt egyszerű a művelet, mert habár nem volt olyan süppedős, de csak egy kézzel tudtam tartani magam, ahogy leültem. Na majd felállni lesz nehéz, mert kábé vissza fog húzni.

Allison leült az ágya szélére és rám nézett. Tökjó, szóval megint én kezdjem.

• Szóval most már végre beszélni fogunk? – kérdeztem, ezzel visszaadva neki a labdát.
• Nem. Miért nem mondtad el, hogy én okoztam a zúzódást a kezeden? – fantasztikus. Nem lesz beszélgetés. Ha túszként tartanám, akkor se jutnék többre.
• Most szerinted hogy vette volna ki magát ez a szüleid előtt? Nem akartam tovább rontani a helyzeten. – mondtam és arcán meglepettség volt.
• Oh, hát köszi. – ennyit tudott csak kisajtolni magából.
• Cserébe Ally, te tartsd be a szavad, ha már így kijelentetted anyudéknak, hogy beszélünk. – szerva megint ott. 
• De nekünk nincs mit megbeszélnünk. – lehunytam a szemem egy pillanatra. Most először elgondolkoztam, hogy egyáltalán megéri-e nekem ez az egész.
• Allison, megcsókoltalak!! - mondtam felemelt hangon.
• Tudom. – alig hallottam a válaszát, olyan halk volt. De legalább ezt nem tagadja.
• Te aztán elmenekültél. És azóta menekülsz. – próbáltam tárgyilagos maradni.
• Nem menekülök.
• Dehogynem menekülsz!
• Ne csináljunk ügyet belőle. – mondta.
• Allison, ez onnantól ügy lett, hogy visszacsókoltál.
• Nem csókoltalak vissza, csak hirtelen jött az egész. – most már kezdtem ideges lenni.
• Most komolyan ezzel áltatod magad? – kérdeztem és magam elé sóhajtottam.

 Megjöttek a szendvicsek, amit anyja kopogással jelzett. Odamentem én is venni a tálcáról és próbáltam megnyugodni. Már rájöttem, hogy ha ideges vagyok, akkor semmit se tudok vele kezdeni. Nem hogy egy lépést mennénk előre, ha mindketten kiabálunk, általában kettőt haladunk hátra. Mikor már úgy éreztem, elég volt a reggeli, visszaültem a székbe. Reméltem, hogy nem akar még velük szöszölni, tudhatná, hogy nem fogok elmenni csak azért, mert most épp eszik. Bizony megvárom, míg végez és nem ússza meg.

• Egyáltalán miért vagy itt? Azok után, hogy halálra égettem magam az unokatestvéred előtt és hogy most kishíján eltörtem a kezed, miért vagy még mindig itt?? – indult a kirohanása.
• Majd elmondom, de előbb tisztázzuk le ezt az egészet. – mondtam nyugodtan.
• Milyen egészet?

• Allison, azért lásd be, te se vagy egy könnyű ember. Egyszer utálsz, egyszer közeledsz, egyszer megérintesz, majd amikor megcsókollak visszacsókolsz, aztán meg olyan kirohanásaid vannak, mintha a barátnőm lennél és lenne bármiféle jogod is számonkérni. – furcsa volt kimondani ezeket, mert tudom, hogy én is macska-egér játékot játszottam vele, de az utóbbi időben nem én voltam a hülye... kivételesen.

• Alapból azért csókoltál meg, mert össze voltál zavarodva, tehát az a része nem ügy! – fogalmam se volt, miről beszél.

• Nem, nem voltam összezavarodva. – mondtam neki egyértelműen.

• Frusztrált voltál a meccs miatt és utána meg percekig kiabáltunk egymással. Ez épp elég feszültség volt mindkettőnkben!

• Igen, feszültek voltunk mindketten, de én tudtam mit csinálok.
• Nate, te nem engem akartál megcsókolni!!! Én csak rosszkor voltam rossz helyen. – ezt már megint nem értettem. Mintha azért kardoskodna, hogy őt nem akarhatja senki se megcsókolni.

• Jézusom, Ally, meddig akarod még tagadni? – bukott ki belőlem. Bár én se tudtam a tagadás alatt mit értek, hogy élvezte vagy hogy VELEM élvezte...

• Tagadni? Miről beszélsz? Én nem tagadok semmit.
• Visszacsókoltál.

• Igen, vissza, de...

• Nincs de. – most már megint kihozott a sodromból. Esküszöm, Tommyval nincs ilyen harcom, pedig néha neki is nehéz a felfogása.

• De hiba volt. – Na ez most nem esett jól.

• A csók maga vagy hogy viszonoztad? – kérdeztem vissza, már majdnemhogy vicsorogva.

• Mindkettő.

• Értem. Akkor mondd meg itt és most, hogy jelentett-e neked bármit is ez az egész vagy nem. Ha tényleg nem, akkor elfelejtem az egészet és békénhagylak. – ezt most már tényleg komolyan gondoltam. Nem éri meg.. nem éri meg. Csak erről próbáltam magam meggyőzni.

• Ezt szeretném most a legjobban. – válaszolta, de a vak is látta, hogy hazudik. Még csak a szemembe se mert nézni.

Felálltam és odamentem hozzá. Meg akartam csókolni, de már nem volt értelme. Nem akartam magam még jobban felzaklatni. Épp elég minden kavargott bennem az első csók után, ha most nem tudok ellenállni, akkor örökké én leszek az utána lihegő kiskutya.

• Hazudsz. – mondtam mérgesen, és most már vészesen közel ért az arcunk. 

Nem csókolhatod meg – ismételgettem magamban és akkor ránéztem a szemére, ami megadó volt és félelmet tükrözött. Ezzel visszajött a mérgem. Ez a nő még magával sincs tisztában. Egyszerűen fogalma sincsen, hogy mi kell neki. Ha tehetném, most megcsókolnám és ugyanolyan szenvedéllyel visszakapnám tőle ugyanazt. De nekem nem csak egy csók kell. És már azért is eleget tettem. És belefáradtam.

• Ha most újra megtörténne, ugyanúgy beleremegnél. – mondtam neki tárgyilagosan az arcába, majd eltávolodtam tőle és szó nélkül kimentem a szobájából.

Hollyval még beszélgettem egy kicsit amikor leértem, majd kimentettem magam, mert nem akartam most már többet itt lenni.  Ms Hart segített felvenni a kabátom  és adott egy zselés borogatást is, amit csak hűteni kell.

Kiléptem a házból és tudtam, hogy vége. Vége annak, ami el se kezdődött.

Felhívtam Mr. Rodgerst, és elmondtam neki, hogy minden valószínűség szerint eltört a karom és így képtelen vagyok csomagolni. Nem tudom, mit érezhetett a hangomban – dühöt, szomorúságot, keserűséget, de azt mondta, nem baj. Megkapja anyu a hétfőt. Hála égnek, hogy ilyen emberi főnöke van. Legalább egy jó dolog történt velem ma.

Délelőttöm hátralevő részét az orvosiban töltöttem, majd egy pofás kis gipsszel távoztam. Hiába ígértem meg Hollynak, hogy rárajzolhat, most az egész Hart családot nagyon messzire kívántam.