11. fejezet - Még lejjebb

A Soniánál töltött este nem a legjobb formám mutattam, elsírtam neki a bánatom, ő elmondta őszintén, hogy mit gondol. Szerinte Nate még nem bízik eleggé bennem, és hogy valahogy be kéne neki bizonyítanom, hogy komolyan gondolom. De nem látom értelmét, láttam az arcát, amikor elutasított. Miért harcoljak egy olyan ügyért, ami egyoldalú? Televoltam vívódással. Josh amilyen hamar bejött az életembe, olyan hamar ki is sétált, és még csak nem is hiányzott. Viszont Nate már fél éve a fősulira jár, mindig is itt volt, és mégis, sose gondoltam volna, hogy egyszer érezni fogok valamit iránta. Még ha igaz is volt, hogy kellettem neki, mintha különböző időzónákban lennénk. Ha pedig ennyire nem tudja kivárni, míg bennem is felgyulladnak az érzések, akkor lehet, hogy nem is lett volna ebből egy normális kapcsolat.

Erre a gondolatra elmosolyodtam magamban. Egy dolog tényként kezelendő: ő is és én is messze állunk a normálistól.

Abbahagytam az elmélkedést, fogat mostunk és úgy döntöttünk, talán könnyebb lesz minden egy kiadós alvás után. A szemem lehunytam és álomra szenderedtem.

• Imádom, ha ideges vagy - válaszolta, majd elhúzta mellőlem Tommyt.
• Tudom, hogy direkt csináltad.
• Hát persze, te mindent tudsz - vágta vissza és kézenfogta Tommyt, és elindultak a kijárat felé.

• Igenis tudom, hogy miért nem kellettél, csak egy szülődnek! - ordítottam utána.

Nate erre nagyon lassan megállt, hátranézett, a szemében mérhetetlen szomorúság. De a legjobban Tommy arca ijesztett meg, majdnem sírás környékezte. Bele se gondoltam, hogy őt ugyanúgy elhagyta az apja, nem csak Nate-et. Nem mondott semmit egyik sem, csak még szorosabban fogták egymás kezét és megfordulva elindultak a kijárat felé. A hallgatásuk még egy pofonnál is jobban fájt.

Én csak álltam, a reakciójuk miatt teljesen lemerevedtem. Nem akartam ezt mondani, nem akartam megbántani Tommyt, csak Nate-et. De talán őt se ilyen módon. Ránéztem húgomra, majd nyúltam megfogni a kezét, hogy most már induljunk, de ő elhúzta az övét.

Így ballagtunk a megálló felé, ahol természetesen Nate és Tommy is álldogált. Hogy is úsztam volna meg még egyszer, hogy lássam...?! Holly tüntetőleg odament hozzájuk és Tommyval beszélgetett, míg én ottmaradtam tökegyedül. Ez volt az első alkalom, hogy a húgom nem kereste a társaságomat, eddig mindig össze volt velem nőve. De én sem szoktam így viselkedni, mindig akkor csúszott ki a talaj alólam, amikor Nathaniel Myers a közelben volt.

Szomorú szemekkel néztem, amint tüntetőleg vidáman cseverésznek a megálló túlvégében és őszintén megmondom, nem is mertem közbelépni és Hollyt magamhoz hívni. Úgy éreztem, ezt én rontottam el, és hogy nem érdemlem meg, hogy ennyivel helyrehozzam nála. Nate egyszer sem nézett rám, ebbe a körbe én most nem tartoztam bele.

Nem is tudom, de most először elkezdett zavarni, hogy most biztos egy hisztis tinilánynak hisz, pedig tényleg nem olyan a természetem. Persze, szenvedélyesen veszem az életet, a sportot, a családi kötelékeket, de nem vagyok gyerekes. Most viszont az voltam. Kaptam egy kihívást, és persze azonnal rátromfoltam. Mintha Nate tudta volna, hogyan kell provokálni. De miért jó ez neki? Hosszútávon ebből nem lesz semmi jó, meg kell változnia valaminek. Ő nem fog, úgy érzem. Nekem kell semlegesen viselkednem és nem izzanom, amikor róla van szó.

A buszon is egymással volt Holly, Tommy és Nate, én teljesen máshova ültem, de úgy, hogy szemmel tartsam a húgomat. Amikor jött a megálló, láttam, hogy szépen feláll és jelez. Én elöl szálltam le, ő hátul. Tökre mint két idegen. Így battyogtunk hazafelé, egész este egy szót se szólt hozzám. Leült vacsorázni és síri csendben voltunk. A szüleink csak néztek egymásra és ránk, hogy hova lett az élet belőlünk és a zsivaj a házból, de tapintatosan nem hozták fel a témát. Mikor befejeztem a vacsorát, felmentem a szobámba és magamra csuktam az ajtót.  Úgy éreztem, szétrobbanok, nem tudok most megmaradni a házban. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve lementem a kabátomért, magamhoz vettem az oldaltáskámat és kimentem a házból.

Elkezdtem barangolni az utcában, gondolkodtam, mit lehetne tenni most. Tudtam, hogy egyetlenegy ember a probléma forrása, méghozzá Nate. Beszélnem kéne vele. De azt se tudom, hogy hol lakik, csak hogy a környéken. Felhívtam Sonie-t, és megkértem, hogy küldje el Nate számát sms-ben. Próbált kérdezni, hogy mi történt, de én csak azt hajtogattam, hogy beszélnem kell vele és hogy majd holnap elmondom neki is. Nemsoká jött is az sms-t jelző hang és lementettem a számot. Majd pár nagy sóhajtás után felhívtam.

• Igen? - hangzott a hangja.
• Nate, itt Allison. - síri csend erre. - Beszélni szeretnék veled. Nem tudnánk most találkozni? A válasz nem jött azonnal.

• Itt vagy még? - kérdeztem.

• Ally, én nem akarok veled találkozni. - rájöttem, hogy amióta ismertem, most mondott először nemet. Ő mindannyiszor benne volt mindenben. Egyszerűen elkezdtem belül félni, de nem tudom, miért.
• Miért nem? - bukott ki belőlem hirtelen.
• Mert ez így nem megy. A kishúgod és a kisöcsém jóban vannak, ők még csak gyerekek, de ez nem lehet minden felnőttel ugyanúgy.
• Nate, kérlek, beszéljük meg.
• Nem, Allison. Most az egyszer el kell fogadnod a nemleges választ. Tudom, hogy csak Holly miatt hívtál fel, és én nem leszek itt a bohóc, csak hogy te rendbetedd vele a kapcsolatodat.
• Nem, Nate, tévedsz. Nem Holly miatt hívlak. Hanem Tommy és miattad. Kérlek, találkozzunk most valahol.
• Hol vagy most? - kérdezte hidegen.
• Az 522.-en. - válaszoltam.
• Akkor gyere az 515.-be, ott lakom. - nem hangzott nagyon invitálósnak.
• Köszönöm. - erre szó nélkül letette.

Tíz perc múlva odaértem hozzájuk. Kimentünk a házuk elé beszélgetni.

• Annyira sajnálom! Ne haragudj - mondtam neki, és a mondanivalóm vége már sírással együtt jött ki. Átöleltem, mert ezt most megérdemelte. Meglepetésemre visszaölelt. De utána amint vége volt az ölelésnek, ránéztem és ugyanolyan szomorú volt a szeme.

• Tudod te, milyen egy 3 éves gyereknek elmagyarázni, hogy nem az ő hibája, hogy elhagyták? Tudod te, milyen, amikor mindent megteszel a tanulásban és amiben csak tudsz, de mégsem vagy elég, és elhagynak? Tudod te, milyen anyádat nézni, ahogy minden este sír a konyhaasztalnál, míg azt hitte, én már alszom? Ally, nem mindenkinek jutott a tökéletes család! Nálunk nincs gyertyafényes családi vacsora minden áldott nap! - bukott ki belőle.

• Nate, nem akartam azt mondani. Mármint tényleg azt akartam, hog fájjon, de nem így. Azt kellett volna mondanom, hogy h-hü lye b- bun-kó. De n-nem ezt. - mondtam sírva.

• Hát kösz, fájt. - nézett rám és a szeme most még szomorúbb volt. Zakatolt az agyam, hogyan tudnám ezt rendbehozni. Újra átöleltem és az ölelésben ahogy a nyakánál volt a fejem, adtam az acára oldalt egy puszit. Majd visszamentem az ölelésbe és zokogtam. Sok volt ez a nap, sok volt a vita, a szenvedés, a fájdalom és utána az önutálat.

Csak bíztam benne, hogy idővel helyrejön minden. Inkább legyen megint bunkó, de ne szomorú, mert az a legnagyobb pofon. Főleg ha tudom, hogy miattam szomorú. Ezzel büntet a legjobban.

Az ölelés abbamaradt, de nem távolodtam el tőle. A szemébe néztem közelről.

• Kérlek, nézz a szemembe. Nagyon sajnálom. Semmi jogom nem volt ezt mondani, el se tudom képzelni, hogy milyen nehéz lehetett mindhármótoknak! - mondtam és újra elkapott a sírás. De nem fordítottam el a fejem, hagytam, hogy lássa minden könnyem, hogy elhiggye, őszintén sajnálom.

Ekkor keltem fel arra, hogy Sonie rázogat és távoli hangja egyre közelebbinek tűnt.

• Ally, Ally, kelj fel, csak egy rossz álom volt! - mondta barátnőm és próbált visszarántani a valóságba. - Ne sírj, Al, csak álmodtál. - mondta és megöleltük egymást.

Szóval csak álom volt. Hála égnek. Nem utál. De nem is akar.