10/B fejezet - Nate szemszöge

Az oviból elég hamar eljöttünk, legalább így kikerültem Ally bűvköréből. Tommyt és anyut beültettem a kocsiba, én pedig vezetés közben kicsit elkalandoztam.

Nem tudok mit kezdeni ezzel a nővel. De kíváncsi voltam, mit akar mondani. Így persze elkövettem azt a hibát, hogy engedtem neki. Egyet megtanultam a vele való interakciókból: nem fogom hagyni, hogy nekem fájjon. Néha komolyan úgy érzem, hogy dróton rángat, néha pedig azt, hogy csak bebeszélem magamnak az egészet. Lehet, hogy én rontottam el az elején, amikor alapból kötözködéssel indítottam a kapcsolatunkat. Lehet, ha a barátja lettem volna, akkor sokkal könnyebb lenne most a helyzetem. Tulajdonképpen azon kívül, hogy én is szórakoztam vele - amit bevallok és belátok, hogy igenis megtörtént -, egyszerűen fogalma sincs, ki vagyok. De ez nem is baj, nem nagyon szeretem mutatni. Így egyszerűbb. Utáljon csak.

Nemsoká hazaértünk. Anyu és Tommy elindultak a házba, míg nekem vibrálni kezdett a telefonom. Hát persze, hogy ő az.  

  

Egy címet azért kaphatok? - jött az sms.

Nem :) Dolgozz meg érte! - válaszoltam ironikusan.

De hisz épp azt teszem.  - jött kisvártatva a válasz.

Nem, te a könnyebb utat választod. Viszlát 8-kor. - írtam neki, majd lecsaptam a kijelzőt és bementem.

Lefogadom, még sose harcolt semmiért. Tudtam, hogy írni fog. Ha pedig annyira akar beszélgetni, akkor megszerzi a címemet.

Húsz perccel később elintultam a parkba. Nem tudtam, mit várjak ettől az egésztől. De azt megígértem magamnak, hogy még ha úgy is tűnik, hogy velem akar lenni, akkor sem engedek. Ennél többet kell letennie az asztalra. A múltkori "majdnem csók" erősen elintézte, hogy falat vonjak magam köré, ha róla van szó.

Nemsoká megláttam közeledni. Félszegen lépdelt a hóban, sokszor maga elé nézve, mintha ideges lenne és nem merne rámnézni. Majd megállt velem szemben és végre felnézett rám. A fél perces csend, ami ekkor ránktelepedett, csak reméltem, hogy ráébreszti, hogy várom a mondanivalóját.

• Nate, sajnálom az egészet. Nem érdemelted meg, hogy bármivel is megvádoljalak a klubban, és azt meg végképp nem, hogy eltörjem a kezem és bocsánat, hogy nem voltam ott, mikor számítottál volna a segítségemre, hogy anyud ott tudjon lenni az előadáson - hadarta. Ideges volt. Feszengett. Biztos nincs hozzászokva a bocsánatkéréshez. Márpedig itt sokkal többre van szükség, mint egy sajnálom. - ha bármi mentségem lehetne, ha csak egy picike is, az az lenne, hogy azért te se könnyítetted meg a dolgokat! Ha nem így indul a kapcsolatunk, hogy dobálsz, cikizel, beszólsz, meglöksz, akkor nem fajult volna idáig. - mondta és ebben igazat adtam neki. Eszembe jutott, hogy mennyire fel tudtam idegesíteni, olyankor imádtam a legjobban.
• Tudom. De nem kérek azért bocsánatot. - mondtam, az előző gondolattól még most is egy kis mosoly lehetett rajtam. Mikor ezt meglátta, kicsit felengedett. - Imádlak idegesíteni. - tettem hozzá.
• Én pedig utállak érte! - mondta és mindketten mosolyogtunk.

• Nagyon fáj? - mutatott a karom felé.

• Fáj, igen. Azért rendesen odacsaptad azt az ajtót. - mondtam neki.
• Bocs érte - mondtam és megérintette a másik karom. Annyira meglepett, hogy nem is tudtam mit reagálni.
• Oké, fátylat rá. - válaszoltam. - Akkor megbeszéltük. - mondtam és éreztem, hogy vége lesz ennek a beszélgetésnek.
• Nem. Még nem beszéltünk meg mindent. - mondta félénken. Miről akarsz még beszélgetni, Ally? Nincs miről!
• Ally, ne erőltessük. - mondtam. Ha nem lenne kicsit félhomály, azt mondanám, félelmet látok átsuhanni az arcán.
• Akkor már megbántad, hogy...? - kérdezte.
• Hogy megcsókoltalak? - fejeztem be helyette. Mi olyan bonyolult ebben?
• Igen, azt.
• Nem kellett volna. - mondtam. Részben igaz, de nem bántam meg. De ezt neki nem kell tudnia.
• Oh. - mondta őszinte meglepettséggel. Most mit hitt, hogy csak azért, mert ő eljutott arra a szintre, hogy felnőttként leüljön velem beszélni, akkor majd minden el van intézve és beadom a derekamat??!

• Miért akartál velem beszélni, Ally? - bukott ki belőlem.
• Mert.. - és természetesen megint kell a harapófogó.

• Mert? - kérdeztem.

• Mert tudni akarom, hogy miért csókoltál meg. - ekkorra megint felment a pumpa. Éreztem, hogy semmit, de semmit sem fogunk előre haladni.
• Nem, Allison. Én most már nem fogok neked semmiről se magyarázkodni. Azért, mert képtelen vagy magadnak megmagyarázni, TE miért csókoltál vissza, még ne engem kezdj faggatni arról, hogy én miért csókoltalak meg. - mondtam dühösen.

• Sokat gondolkodtam a válaszról. És őszintén mondva, nem tudtam eldönteni, hogy a feszültség hozta ki ezt belőled és belőlem, vagy ez egy olyan valami, ami felettem áll. Csak azt tudom, hogy eszembe se jutott elmenekülni. - mondta.

• De hát azóta menekülsz tőlem és a témától, hogy megtörtént - válaszoltam.

• Persze, mert fogalmam sincs, mit érzek.

• Ezt én nem mondhatom meg neked. - mondtam egy kis éllel.
• Tudom. De segíthetsz. - mondta és elkezdett közeledni felém. Csak nem meg akar csókolni? Azt tudtam, ha az ajkaink megint összeérnek, akkor nekem itt semmi esélyem, a falam egy csapásra ledől. Most már olyan közel jött, hogy megcsapott az illata és a szemében elszántság tükröződött. A szívem és az eszem néma harca dúlt      bennem. Az eszem nyert.

• Ne. Nem akarom. - mondtam. Nem akarom, hogy összetörd a szívemet, de piszkosul megcsókolnálak.

Az elutasításra hatalmas fájdalmat láttam rajta. De mondd meg, drága, ez most a büszkeség miatt fáj, vagy tényleg engem akarsz?

Elkezdett sírni. Szép lassan fájdalmas könnyek cikáztak le az arcán és nem kellett sok, hogy lesimogassam őket. Néma és mozdulatlan reakciómat megelégelve egy gyors hátraarccal már meg is indult arra, amerről nemrég jött. Lehet, hogy egy egyszerű és gyors NEM elég lett volna, de annyira meglepett ez a 2. "majdnem csók", hogy túl közel engedtem. Most persze én leszek megint a tuskó a szemében. 

• Ally, sajnálom, nem akartalak megbántani. - próbáltam egy kicsit megnyugtatni, de a gyors lépéseivel egyre csak távolodott, vissza se fordult.

Talán jobb is, mert ha újra látom azt a könnyes arcát, még olyat teszek, amit nem szabad.