6. fejezet - Arcul csapás

Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam az öltözőt és a nézőtér felé mentem. Természetesen azonnal Josh-t kerestem a szememmel, de furcsamód nem láttam a pályán. Odamentem a helyemre a táskámért és a félig elfogyaszott perecemért és egy szempillantás alatt kint voltam a tornacsarnokból.

Levegőre volt szükségem. Nem tudtam bent maradni, magyarázatot vártam tőle, magamtól. Hogy ez mégis mi volt. De ha jobban belegondoltam, erőszak nem történt. Én ugyanúgy viszonoztam azt a csókot, ugyanolyan hévvel, ahogy azt kaptam tőle. Ezt nem tagadhatom. De most hogyan tovább? Én nem akarok tőle semmit, és továbbra is egy utolsó bunkónak tartom. Az mindegy, hogy most elcsattant az a fránya csók és még élveztem is, de ilyen többet nem történhet meg.

Kiléptem a főbejáraton és megcsapott a hideg. Pont ez kellett, egy kis érzés, mint egy pofon vissza a valóságba. Nem pedig bezárva a hülye gondolataimmal, amelyek sehova sem vezettek.

A gondolataim ezerfelé cikáztak. Még csak eldönteni is képtelen voltam, hogy az a legnagyobb hiba, hogy megcsókoltam valakit, miközben Josh-sal járok, vagy pedig az, hogy Nate-tel történt meg a csók.

Az egyetlen férfival, akit sose tudtam hova tenni az életemben.

Ahhoz képest, hogy nemrég még ordibált velem, az a csók olyan  gyengéd volt és fogalmam sincs, mi ütött belé, amikor megtette. Ráadásul Josh-nak is magyarázattal tartozom. Ki fog kelni magából, ha elmondom neki, hogy csókolóztunk Nate-tel. És Nate, úristen.. Nem merek a szeme elé kerülni, nem akarok kérdéseket, se magyarázkodást se számonkérést. Egyszerűen el akartam felejteni mindent.

Mikor már eléggé kiszellőztettem a fejemet, visszamentem a meccsre. Még egy kicsi hátravolt az utolsó harmadból, és csodák csodájára Nate-et láttam a kapuban. Az állás 2:1 volt. Gólszerzőként Sonie és Jared voltak feltűntetve. Hú, de boldog voltam a barátnőm miatt! 3 perc volt hátra a lefújásig, addig kéne kitartani.

A Hornetsnél volt a labda és Josh megindult a kapunkra. A védőink estek-keltek, Josh most már egy az egyben volt Nate ellen. Elhúzta a labdát oldalra, és próbálta elérni, hogy Nate leüljön a földön. Ami persze meg is történt, melyik kapus nem ugrik egy ilyen cselre. Majd Josh lőtt és a labda a gólvonal előtt Nate kezeiben landolt. Nem tudom, hogyan, de valahogy kinyúlt még az ellenkező irányba a kezével és elkapta a labdát. A meccsből 3 másodperc volt hátra, Nate okosan a kezében tartotta a játékszert, a fél csarnok pedig üdvrivalgásban tört ki. Nagyon jól játszottunk, már amennyit ebből a játékrészből láttam. Ezért még valószínűleg kapok egy fejmosást Sonie-tól, bár biztos vagyok benne, hogy az iskolatévében ismétlik még ezeket a gólokat ezerszer. Óriási győzelem volt hátrányból felállni. Összegyűltünk a pálya szélén a cserecsapattal és odaszaladtam Sonhoz. Éreztem magam Nate tekintetét, aki épp gratulált neki, de amint látta, hogy közeledem, már egy másik játékosnak gratulált. Ennek örültem, semmiféle beszélgetésre nem készültem fel még vele.

• Sonie, gratulálok!!! - kiabáltam barátnőm felé, nem tudom, meghallotta-e ebben a zűrzavarban a hangomat, de a számról le tudta olvasni a szavaimat.

• Ally, úristen, akkora meccs volt! - kiabálta vissza lelkesen. Itt egy kicsit lapítottam, mert tudtam, hogy még lesz neki egy kis magyarázni valóm. Az arckifejezése pontosan elárulta, hogy egyre gondolunk.

• Majd később, Son. Most meg kell keresnem Josh-t.
• Oké - mondta együttérzően.
• De a meccs utáni bulin igyekszem ott lenni!! - vidítottam fel.

A terem jobb oldala feé néztem, ahol a Hornets kispadja volt. A játékosok egy körben álltak, mert a csapatszellem szempontjából azért fontos, hogy egy vereség után ne egymást hibáztassák. Mondjuk ami az utolsó támadást illeti, az inkább kapusbravúr volt, minthogy Josh hibája. Nem lehet rá mérges a csapata. Viszont férfiből van és veszített a csapata. Fel kellett készülnöm egy kis pátyolgatásra.

• Josh. - mentem oda és megöleltem.

• Szia Al - válaszolta egykedvűen. - Nem baj, ha most inkább egyedül lennék? - kérdezte. Hirtelen ért a dolog, én a helyében a barátnőmmel akartam lenni, nem tudtam mit kezdeni ezzel.

• Nem, persze. - válaszoltam.
• Megyek haza. Te is menj a családoddal. - válaszolta. Szó szerint hideg hangsúllyal.
• Josh, minden oké? - bukott ki belőlem hirtelen.
• Hát persze - mondta ironikusan.
• De látom, hogy valami bánt. Ha gondolod, elmehetünk valahova és biztos vagyok benne, hogy jobb kedved lesz.
• Ally, ne erőlködj.

• Tessék?

• Ne csinálj úgy, mintha konkrétan érdekelne, mi van velem. - vágta az arcomba és fogalmam sem volt, hogy mi lelte.

• Josh, miért mondasz ilyeneket? - kérdeztem, majd megfogtam a kezét, de ő elhúzta az övét.

• Ally, TUDOK rólatok, oké? - mondta éllel a hangjában. Majd halkan hozzátette: Bár ne kellett volna kimennem az öltözőbe a bokaszorítómért.

Ekkor kezdtem el belül szabályosan remegni és kénytelen voltam a legrosszabbra gondolni.

• Josh, te...
• Igen, láttalak titeket.

Lehunytam a szemem egy pár pillanatra, nem hiszem el, hogy látta. Most mennyi esélye volt pont neki benézni az öltözőbe?!

• Josh, meg tudom magyarázni, én nem... - mondtam neki reménykedve, hogy ad egy kis esélyt megmagyarázni, de félbeszakított.
• Mit nem, Ally? Épp eleget láttam. - és igaza volt. Valóban visszacsókoltam Nate-et. Nincsen érvem, amit elfogadhat.
• Josh, de ő csókolt meg engem... - makacsoltam meg magam.
• Ally, most komolyan, szerinted számít ez valamit is? - kérdezte.

• Attól még téged akarlak! - mondtam és ezt teljesen őszintén így gondoltam.

• Lehet, én viszont elbizonytalanodtam. - mondta és ezzel ott is hagyott.

A felocsúdás után a szüleimet kezdtem el keresni a tömegben. Még mindig sokkos állapotban voltam, de úgy éreztem a családom mellett legalább egy kis biztonságot kapok. Meglepetésemre már nem ültek a helyükön, hanem a pályára igyekvő tömegben tűntek fel. Kérlek, Istenem, mondd, hogy nem látták az iménti vitámat Josh-sal.

Mikor odaértek hozzám, anyu átölelt. Ezekszerint végignézték. Fantasztikus. Nem kell testbeszéd mesternek lenni, hogy leessen a külső szemlélőnek, hogy ez nem egy bájos csevej volt köztünk. És még kelekótya anyámnak is sikerült mindezt levennie.

Meglepetésemre Holly is megfogta a kezem és simogatta. Hiába, a családod az egyetlen társaság a földön, aki minden hibáddal együtt is feltétel nélkül elfogad. Rámosolyogtam Hollyra és kimenni igyekeztünk a teremből. De ekkor Holly felsikoltott, hogy Tommy! és már rohant is kiszemeltje felé. Próbáltunk lépést tartani vele, ami nem volt könnyű. Mikor elértük őket, már láttuk, hogy Nate nyakában van Tommy, mellette pedig egy fiatal asszony, akinek a vonásaiból egyből látszott, hogy Nate és Tommy anyukája. Nate rámnézett, de én lesütöttem a szemem.

• Tommy! - húgom szókincse továbbra is csak ennyire telt.
• Holly! - válaszolta Tommy, kezdett vicces lenni ez a keresztnéven szólítás. Tommy elkezdett fészkelődni Nate nyakában, mire Nate letette őt, hogy üdvözölhesse a kishúgomat.
• Anya, ő itt Tommy és Nate és Ms Myers. - mondta hugicám, mint a felnőttek.
• Ms Hart, Mr Hart, Allison, Holly. Örülök, hogy végre megismerhetem önöket. - hallottuk Nate anyukáját. Mikor mindenki megvolt a puszival és a kézfogással, ismét a gyerekek vették át a szót.

• Ms Myers, ugye el tetszik jönni a karácsonyi előadásunkra tizenhatodikán? - kérdezte húgom. Ekkor Tommy és Nate arcán szomorúság suhant végig, és azonnal tudtam a választ.

• Kicsim, sajnos nem tudtam elkéredzkedni. - kezdte Ms Myers a magyarázatot. Mire kishúgom eddigi mosolya most hirtelen elkezdett lefelé ívelni.

• De mi ott leszünk, ugye Nate? - próbáltam menteni a helyzetet.
• I-igen, p-persze - válaszolta meglepetten. Aztán egy mosolyt küldött felém ő is és Ms Myers is, megköszönve, hogy megmentettem a helyzetet.
• De akkor legalább kapok utána egy hamburgert? - kérdezte Holly ártatlanul. Szerintem tökéletesen tudta, hogy a szüleim ennyi ember előtt nem fogják neki megtiltani. Igazi csalafinta nő lesz belőle, ha felnő, majd leshetnek a pasik. Állítom, nem lesz dolog, amit ne lenne képes kiharcolni magának.

• Kicsim, nem esne jól egy vacsora otthon? - próbálkozott anyu.

• Azért a hamburgerért komolyan megdolgoztam, az lesz a appanázsom. - mondta, mire mindannyian elkezdtünk nevetni. Meg kell zabálni. Csak tudnánk, hol szed össze ilyen kifejezéseket.

• Még egyszer, örvendtem a találkozásnak - köszönt el Ms Myers és a családját terelgette, de Nate még hátramaradt. Félrehívott engem, hogy a családjaink ne hallják.

• Al, köszi az iméntit. - mondta. A hangjában még mindig egy kis szomorúság, hogy a kisöccse előadását nem tudja megnézni az anyjuk.
• Ugyan, nincs mit. - mondtam, de közben a családot néztem, ahogy távolodik, de anyu sűrűn hátrapillant, majd a kezével jelez, hogy menjek, ha végeztünk.
• Allison, megtennéd, hogy rámfigyelnél? - kérdezte egy kis éllel a hangjában.
• Figyelek, Nate - mondtam és ránéztem.
• Az a ... az öltözőben..... - kezdte, most már kedvesebb hanggal, de közbevágtam.
• Nem történt semmi. - mondtam és szólásra nyitotta a száját, és még ha ki is mondott valamit, én már épp elég távol voltam, hogy mindazt meghalljam.