:)

Saturday, December 24, 2011

2. rész - Meggy és tejszín


Még két nap volt péntekig, és az iskola egyre inkább a Yellow Hornets College elleni meccs lázában égett. A teljes suli felvette a címerünkben található sólyom emblémát és a piros-fehér csíkos háttérszíneket, a tanárok mintha kevesebb házit adtak volna és Mr. Hawkins is elkezdte újabban értékelni, hogy időben jelentem meg az óráin. Még jó, azután a 2000 szavas esszé után nem hallottam panaszkodni.

Hollyék karácsonyi ünnepsége egyre közeledett. Tegnap sikerült is kiválasztanom vele egy gyönyörű ciklámen színű fonalat, amivel majd a képeslapokra kilyukasztott részeken fog tűvel "varrni".

Én még nem voltam karácsonyi lázban, bár az időjárás nagyban felkészült az ünnepekre és ahogy elnéztem, szilveszterig is marad a hó, nemhogy Szentestére.

A hótaposómat előbányásztam a szekrényből, nem a legnőiesebb ruhadarab, de praktikus, és nem akarok még egy olyan esetet, mint a múltkor. Akkor először ért hozzám Nate és nem is tudom, mit reagáljak. Mintha egy pillanatra normális, érző emberi lénnyé változott volna, pedig akár ott is hagyhatott volna. Márpedig ahogy az én szerencsém lenni szokott, még háromszor visszacsúsztam volna a járdán, mire fel tudok állni.

Sonie most már minden nap a meccsre edzett, én pedig vígan kísértem el. Imádtam a floorballt, már kiskorunkban is az utcán az úton felállított kis kapukra mentünk, míg más lányok babáztak. Nem voltam rá féltékeny, piszkosul jól játszik. Az pedig szintén nagy dolog, hogy a 3 lányból aki a csapatba bejutott, ő lehet az egyik. Ha pedig legyőzik az ősi rivális Hornetset, akkor még talán saját parkolót is kapnak a dékántól. Ebben a suliban a floorball minden más sportág felett állt. Volt persze amerikai foci és kosárlabda csapatunk is, de a floorball mindig különleges volt.

Ma délután is a tornaterembe mentem és néztem, amint Son gyakorol. Én a miniatűr palánk mellől néztem amint épp a bóják közti cselezgetést gyakorolták. Nate nem volt ott, csak a három lány és a többi fiú. Jellemző. A fiú egy jó 5 perc késés után esett be, amiért a edzőtől meg is kapta a szidást. Nem telt bele pár percbe és már teljes létszámban tologatta a csapat a floorball labdát a parkettán. Mellőlem ujjongás hallatszott, hát persze, a "népszerűek" már mindjárt fontosnak tartják ezt a sportot, ha jóképű pasik játszanak benne. Most nem a focistákkal vannak, vagy a kosarasokkal... Most a floorball fiúk kapnak tőlük egy esélyt...

Amint őket néztem, hirtelen egy óriási fájdalmat éreztem a bal karomban, odanéztem és nyugtáztam, hogy már készül is lilulni. Hiába, a fehér bőrnek csak átka van. Apu és Hol szép bőrszínt örökölt, én pedig anyu fehér bőrét, de mint egy abínó.

Felnéztem a pályára és láttam, amint Son és Jared közelednek.
  • Ne haragudj, nem volt szándékos, a kapuvasat találtam el, de valahogy rádpattant! - kért bocsánatot Jared.
  • Al, jól vagy? - kérdezte Son amint odaért.
  • Igen, jól, csak piszkosul fáj azon a ponton.
  • Hadd kísérjelek el az orvosiba! - ez inkább kijelentés volt Jaredtől, mint kérdés.
  • Oké, menjünk.


Az orvosiba már majdnem havi bérletem van. A floorballban nagyon tud égetni, ha testre megy a labda. Ilyenkor az önkéntes nővér ráken egy kis gyulladáscsökkentőt, megforgatja minden irányban, hogy megállapítsa, nem tört-e el.
Mikor odaértünk Jareddel, Jenny nem is csodálkozott, hogy újra lát. Bementem a vizsgálóba, Jen pedig elhúzta a függönyt.
  • Mi történt, Al? Várj, hadd találjam ki! Gellert kapott floorball labda? :) - mondta barátságosan.
  • Nem is tudom, honnan gondoltad, de beletrafáltál! - nevettem vissza neki.
  • Mutasd, megnézem. Úgy látom, hogy csak egy kis zúzódás. Be tudod hajlítani a karodat? - kérdezte, majd miután sikeresen hajtogattam minden irányban, odaadta a receptet a gyulladáscsökkentő kenőcsre.


Amikor kiértem a vizsgálóból, az előtérben Jared felpattant a székről és megkérdezte, jól vagyok-e, haza tudok-e menni, mert hogy ő éppenséggel ráérne és nem tenne jót a lelkiismeretének, ha ma nem vinne haza. Ezt így mind. Nem is nagyon tudtam mit mondani, túl fáradt voltam nemet mondani. Belementem.

Jared visszament a pályára, szólt az edzőnek, hogy hazakísér, Son is elköszönt tőlem. Jared közben szólt a srácoknak is, hogy most félbe kell szakítania a meccset, ekkor Nate ránézett, majd rám, ide-oda cikázott a tekintete kettőnk között. Nem tudtam leolvasni semmit sem az arcáról. Ha most gondol is valamit, akkor felejtse el, mert... Várjunk csak.. Miért is? Nem tartozom neki semmilyen beszámolóval.
Majd arra lettem figyelmes, hogy Nate leüvölti egy csapattársát, hogy az szándékosan lőtte a kapuba a labdát, hiszen eddig a játék állt, amíg Jareddel beszélgettek. És hogy láthatta volna, hogy a kapus - ez az ő posztja - még nem áll készen, mivel ránk figyelt. Hiába, ez a gyerek nem változik.

Jared hazavitt, útközben jól elbeszélgettünk, nagyon kedves volt. Mikor a házuknhoz értünk, megállította a kocsit.
  • Sajnálom, hogy neked ment az a labda.
  • Ugyan már, nem tudhattad. Nehogy ezen emészd magad.
  • És azt is sajnálom, hogy nem jutottál be a csapatba. Szerintem nagyon jó játékos vagy, kicsit önfejű, de ez idővel elmúlik. - nem is tudtam mit mondjak erre. Egy kicsit hirtelen értek a szavai és elkezdtem zavarban lenni. Nem akartam tudni, mi lesz a folytatás.
  • Kösz. Majd talán legközelebb - mondtam neki és magamra erőltettem egy mosolyt. Úristen, most azt hiszi, flörtölök.
  • De ugye ott leszel a meccsen? - kérdezte.
  • Naná, nem fogom kihagyni! - válaszoltam.
  • Akkor ha addig nem is, a meccsen találkozunk! - búcsúzott el és egy mosoly után már hátráltam is ki a dzsipjéből és rekordgyorsasággal beléptem a lakásba.

Huh. Ez gázos volt.

Anyu jött felém és köszönt az előszobában, majd vacsorázni hívott. Csatlakoztam hát a családomhoz és elkezdtem enni.
  • Ki volt ez a jóképű fiatalember aki hazahozott? - erre Holly elkezdte puszilgatni a kanalát és cuppogó hangokat kiadni, mire et látva anyu és apu szemöldöke az egekbe szökött. Ezt nem hiszem el.
  • Aki ezt csinálta - mondtam, majd anyu felé mutattam a karomat. Tudtam, hogy ez a legjobb módja, hogy elkerüljem azt, hogy minden fiúval össze akarjon hozni, akivel valaha szóbaállok.
  • Jézusom, Al! Megnézte orvos?
  • Nem, anya. Jenny látta és azt mondta, csak egy kis zúzódás.
  • Ugyan már, Dorothy, hagyjad - mondta apu, mire én egy hálás mosolyt küldtem neki.
  • Ally, nekünk még van-egy-kis-dolgunk! - jelezte húgom suttogva, de minden betűt kiemelve, mint egy titkosügynök.
  • Oké, gyerekek, akkor mi elmosogatunk, ti menjetek fel és dol-goz-za-tok! - válaszolta apu, aki vette a lapot és ő is beszállt a titkos hadműveletbe.

Holly felráncigált a szobájába, és leültetett az ágyra. Kíváncsian vártam mi következik.
  • A darabban, amit előadunk, Tommy lesz a férjem!
  • Nem vagy te ahhoz még kicsi, drágám? - mondtam nevetve, majd odahúztam magamhoz és egy puszit nyomtam a homlokára.
  • Én nem vagyok már kicsi! Tommy azt mondta, hogy igazi hölgy vagyok!
  • És ki is az a Tommy?
  • A legújabb barátom - furcsa volt ezt egy 4 évestől hallani.
  • Akkor ezt a Tommyt meg kell ismernem, mert ő pedig egy igazi úriembernek tűnik! - válaszoltam lelkesen.
  • Igen, az is. Mindig odaadja a játékát és megvéd, ha Sally csúfol. - Sally mostanában vetélytársat láthatott a kishúgomban. Egy feljegyzés későbbre: Sallyt leszedni a magas lóról.
  • De ha jól tudom, Sally csak egy pásztor lesz.. Ugye drágám? - kérdeztem tőle vigasztalóan.
  • Igen! - válaszolta csillogó szemmel.
  • Na látod, az az este a te estéd lesz, Hol! - erre megölelt szorosan, miközben ezt motyogta: gyere értem el holnap ovi után. Olyan más veled hazamenni! Anya nem enged olyan dolgokat, amiket te.
  • Például fagyizni a közeli cukrászdában? - kérdeztem tőle mosoloygva.
  • Igen, vagy a csíkbalépőset. Mindig azt mondja, hogy sietni kell. Pedig ha csíkba lépek, szerelmes vagyok!!! - mondta felháborodva.
  • Szerintem a kocsi felé vezető járda lehetne egy semleges terület, így ha ott csíkba lépnél, nem lennél szerelmes!
  • Ez jó ötlet!!! - nézett rám elmerengve - Akkor mikor jössz értem? - kérdezte csalafintán.
  •  Igyekszem még floorball előtt. Aztán ha gondolod, elviszlek az edzésre.
  • Jóóóó!
  • De most nyomás fogat mosni és aludni - mondtam neki és elindultam az ajtó felé, de még visszafordultam felé és hozzátettem: ja és álmodd meg, milyen ízű fagyit kérsz holnap!! - erre mérhetetlenül nagy mosoly kerekedett az arcán.


A következő nap is egész könnyen telt, már csak egy nap van a meccsig. Suli után igyekeztem az oviba, és meg is láttam Hollyt, amint a többi gyerekkel jött le a lépcsőn és megállt, keresett a szemével. Odamentem hozzá, míg ő angyali mosollyal adot puszit az arcomra.
  • Itt van Tommy is! Elvihetjük őt is a cukiba? - kérdezte Holly.
  • Nem tudom, hogy az anyukája jó ötletnek tartja-e. - válaszoltam bizonytalanul.
  • Én benne vagyok - hangzott el mögülem egy nagyon is ismerős hang.
  • Te meg mit keresel itt? - bukott ki belőlem a kérdés.
  • Al, ő Tommy nagytestvére, Nathan. Miért beszélsz így vele? - nézett rám egyetlen kishúgom kérdő arccal. 
  • Holly, kicsim, nem visszük őket el a cukiba. Biztos vagyok benne, hogy a fiatalembernek - ekkor egy grimaszt vágtam Nate felé - sietnie kell edzésre.
  • De azt mondtad mi is odamegyünk! Akkor miért nem mehetünk cukiba és aztán pedig együtt?
  • Ez nagyszerű ötlet - hangoztatta Nate. Remek. Kettő egy ellen. Ez így nem ér.
  • Hát jó. - mondtam beletörődve, ismervén a kishúgom rábeszélő képességét.
  • Menjetek előre Tommyval, mi felnőttek pedig mögöttetek leszünk. - húgom ekkor úgy nézett rám, mintha ő lenne a felnőtt, én pedig a hisztis gyerek, de azért elindult Tommyval szép lassan.


Mikor láttam, hogy Tommy és Holly elindulnak, Nate felé néztem és egy sóhajtás után már a gyerekek mögött voltam. Nate egy pillanat alatt mellettem termett.
  • Én úgy látom szerelmesek, nem gondolod? - hajolt közel hozzám.
  • Majd rájön, hogy az alma nem esik messze a fájától. - vágtam vissza és kicsit távolodtam tőle.
  • Kedves tőled, hogy fél perce ismered és már ilyeneket állítasz egy 4 évesről. - mondta, és be kellett látnom, hogy igaza van. Nem reagáltam semmit, nem akartam rontani a helyzeten.

Mikor odaértünk a cukiba a két gyerek már kiválasztotta a 2-2 gombócot és a farmeromban kutakodtam pár dollárért, ám Nate ekkor egy pillanatra megérintette a kezemet. Odafordultam felé.
  • Te nem is eszel fagyit? Vagy jégkirálynőnek ez már nem elég hideg? - kérdezte én nem is tudom, hogyan. Már megint kedves? De hogy van ez most? Bunkó-kedves-bunkó-kedves. Esküszöm, csak páros napokon lehet hozzászólni.
  • Nem szoktam enni. Ráadásul december van.
  • És meglát valaki? - kérdezte szemöldökráncolva. - Választok neked. - jelentette ki.
  • Nem vagyok 2 éves, hogy fagyit válassz nekem.
  • Engedd már el egy kicsit magad. Kapsz szépen egy amaretto fagyit.
  • Az meg milyen?
  • Meggy és tejszín. Tökéletes párosítás. Ezt eszem már, amióta az eszemet tudom. Amikor kicsi voltam, nem is kértem fagyit egyáltalán, ha nem volt ameretto.
  • Ez aranyos! Rendben, akkor legyen az - válaszoltam egy mosollyal. - Hívjuk ezt egy páros napnak. Holnap megint visszajön a bunkó énje. De a mait legalább hadd élvezzem! Ráadásul hugi sem érdemli, hogy azzal szomorítsam, hogy az ő kis Tommyja nagytestvérével vitázom előtte. Lesz még arra jó alkalom. De nem itt és most.

Leültünk hát négyesben egy asztalhoz. Nem volt senki sem a cukiban rajtunk kívül, csak egy duci kisfiú az anyukájával. Na de mégis, ki az aki decemberben akar fagyizni? Csak az én kis kelekótya kishúgom. És az ő szerelme, Tommy. És Nate....
Nem is tudtam, hogy van egy kisöccse. Nekem úgy tűnt, magűáról is képtelen gondoskodni, nemhogy egy testvérről. 

Miután mindenki megette a maga adagját, Hol most kivételesen nem nyafogott egy következőért. Lehet, hogy Tommy tényleg ilyen jó hatással van rá? Akkor jöhetünk máskor is....

Felálltunk, Nate fizetett, és a gyerekek elindultak a kijárat felé. Mi is követtük őket. Útközben még mi ndig a mai napon gondolkodtam. Nem tudtam hova tenni a dolgokat.
  • Finom volt az Amaretto? - kérdezte kedvesen.
  • Igen.... Mindig te szoktál jönni az öcsédért?
  • Igen - válaszolta meglepetten. Rájöttem, hogy ez volt az első alkalom, hogy én érdeklődtem felőle.
  • Miért nem a szülei jönnek érte?
  • A szülei? - kérdezte ironikusan. Az anyja 3 műszakban dolgozik, hogy meg tudjunk élni, az apja pedig lelépett tavaly.
  • Oh, sajnálom. - vágtam rá és most már úgy gondoltam, nem lehet jobban elrontani a hangulatot. Allison Kendall Hart gondoskodott róla...
  • Anyu imád minket, csak a családjának él. De nem hagyja, hogy dolgozzak és én legyek a férfi. Azt mondta, 17 évesen a tanuláson és esetleg a sportösztöndíjon járjon a fejem. A többi az ő dolga. Én pedig úgy gondoltam, a minimum, hogy eljövök Tommyért. - elképedve hallgattam.

Biztos, hogy ez ugyanaz a srác, mint aki papírgalacsinokkal dobált, majd aztán kishíján fellökött a folyosón? Ráadásul valahogy mindig úgy éreztem amikor társaságban beszélgettünk, hogy egyszerűen szúrom a szemét. Amit én mondtam, javasoltam vagy kértem, az neki mindig hülyeség volt, és ezt nem is rejtette véka alá. Viszont amit most mutat önmagából, az egy teljesen más személyiség. És ez a történet milyen szomorú. Nem lehet neki könnyű egyszerre tanulni és a kisöccse apja lenni. Egy hirtelen gondolattól vezérelve megsimogattam a karját, mire ő rámmosolygott.

Ha valaki tegnap ezt jósolja a mai napra, akkor tuti fejbevágtam volna egy serpenyővel és elküldöm egy diliházba.
Vélemények:

No comments:

Post a Comment