Egyre jobban közeledett a meccs napja, Josh-sal minden nap találkoztunk amióta összejöttünk. Kezdtem egyre inkább beleesni. A kapcsolatunk szenvedélyes volt, mindenféle drámától mentes. Fura is volt, mert Deb és Chels mindig a saját fiúügyeiket tárgyalták a társaságban én pedig mostanában már hozzá sem szóltam a témához, mert nem volt problémám. Azt pedig nem tartottam fairnek, hogy míg nekik nem áll jól a szénájuk a magánéletben, én rájukzúdítsam a saját boldogságomat.
Hollyval nagyon nehezen tudtam dűlőre jutni, iszonyatosan megmakacsolta magát. Nem értem, mi lelte mostanában. Ha próbáltam beszélgetni, félszavas válaszokat kaptam, így egy idő után meguntam, gondolván, hogy majd úgyis megunja ezt a mizériát és hajlandó beszélni hőn szeretett nővérével.
Persze hülye lennék, ha nem jönnék rá, hogy az egész tiltakozása a Josh-üggyel kezdődött. Nem voltam annyival kevesebbet vele, de ha odamentem és mondtam, hogy játsszunk, vagy hogy mutassa meg, mit csináltak aznap az oviban, elhúzódott és megmakacsolta magát. A családi vacsorakor persze be nem állt a szája, de sose nekem volt mondandója, én pedig már meguntam a próbálkozást. Inkább Josh-ra gondoltam ilyenkor és hipp-hopp elszálltak a gondjaim.
Nate-tel olyannyira eszkalálódtak a dolgok, hogy amikor a mozi utáni nap részt vettem az edzésen, szünetben kijött és kiküldött, mondván, hogy ne merjem ellesni a cseleket és a taktikába belehallgatni, mert majd átadom Josh-nak. Istenem, komolyan létezik, hogy ennyire gyerekes valaki? Kénytelen-kelletlen kijöttem hát és elmentem a suliból is.
Ez mondjuk jó alkalom volt arra, hogy mászkáljak a városban, egy kis karácsonyi bevásárlást tartottam a plázában, majd mikor elérkezett Joshék edzésnek a vége, találkoztunk és együtt ténferegtünk. Még nem is gondolkoztam, hogy kéne-e valamit venni neki karácsonyra, mert azért még nagyon friss ez a dolog, és nem nagyon tudom, hogy mit szeretne kapni. Szóbahoztam neki, és ő is hasonlóan volt, így megbeszéltük, hogy nem veszünk egymásnak semmit. Furcsa is volt ez, mert így már nem volt meg az ajándékozás izgalma, de inkább legyen így, minthogy megkockáztassam, hogy valami értelmetlen dolgot veszek neki, aminek nem is örül szívből.
Az este hátralevő részét otthon töltöttük, anyuékkal beszélgettünk a kanapén ülve, Holly még csak le sem jött. Fogalmam sincs, mi lelte. De eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni.
Másnap volt a meccs napja. Péntek reggel morcosan keltem, kicsit feszültség is volt bennem. Furcsa lesz, hogy a legjobb barátnőm van az egyik csapatban, a másikban pedig a barátom.
Valószínűleg Josh nem venné magára, ha a suli logós pólómban jelennék meg, mert az, hogy együtt vagyunk, nem jelenti azt, hogy mindenki feladja önmagát. Már ha csak ezt nézzük is, ő is megmondta amikor először összefutottunk itt az edzőteremben, hogy nem fog átpártolni. De nem is kérném. Felnőtt emberek vagyunk.
A mai nap is szinte elszaladt, mert mindenki a mérkőzés hevében égett. Már mikor a sportszárnyat kívülről megközelítettem, lehetett hallani azt a többszáz szurkolót és a parkolóban lévő kocsik megduplázódása is mind azt jelezte, hogy elérkezett a nap.
Anyuék fent ültek a hazai oldalon, Holly kedvetlenül ült mellettük, már messziről látszott, hogy ha teheti, valahol máshol lenne. Én továbbra is a VIP résznél ültem, közvetlenül a pálya melletti első sorban. Ez a rész a cseréknek, a többi floorballosnak, valamint a sportrajongó tanároknak volt lefoglalva. Odaintegettem a családom felé, szüleim lelkesen viszonozták üdvözlésemet. Jobb ezen még most túlesni. Meccs közben még hülyébben venné ki magát.
Végignéztem a VIP soron, a dékán a sor közepén ült, hogy még véletlenül se szalasszon el semmit, körülötte egy pár üres hely, és nem sokkal mellette a többi floorballos. Én most jobbnak láttam külön ülni. Egyrészt mert Josh akcióinak is örülni fogok, másrészt mert nem akartam locsogást hallgatni, hogy ki hogy néz ki, hanem a meccsre akartam 100%-osan koncentrálni.
A tömeg már izgatottan várta a csapatok pályára lépését, és nemsokára örülhetett is, mert elkezdtek bemelegíteni. Szerencsére inkább drukkolás volt, mint fújolás. Lévén, nem utálni jöttek az emberek, hanem a sajátjaiknak szurkolni. Vicces volt, ha a mi kemény magunk rákezdett a főiskola rigmusaira, a Hornets is felhangosította magát egy láthatatlan kapcsolóval. A cheerleaderek is beszálltak a rigmusok zengésébe immár mindkét oldalon. Sonie-t kerestem a nagy zűrzavarban és meg is találtam, mosolygott és jókedve volt. Nem csodálom, ilyen hangulatú meccs már rossz nem lehet.
A csapatok már lassan a kezdésre is készen álltak, a bírók középre hívták a két csapatkapitányt, Jaredet és Josh-t. Ők kezet fogtak, majd egy érme feldobásával jelezte a bíró, hogy a támadást mi kezdhetjük.
Még egy utolsó csapatkiáltásra összeálltak a játékosok, majd mindenki felvette a pozícióját és Jaredre figyelt. Néma kézjelekkel mutatta a megbeszélt figurát és elindult a mérkőzés. Szerintem mindenkit untatnék, ha most egy 1 órás meccset nekiállnék részletesen közölni, maradjunk annyiban, hogy a támadásaink nagyon ígéretesek voltak, viszont a Hornets ugyanezt mondhatja el magáról. A védelmünk egészen addig helytállt, mígnem az utolsó ember mellett is elgurult a labda és már csak a kapusban bízhattak, Nate-ben. Ám ő ma valahogy nem állt a helyzet magaslatán. Elég hamar kaptunk egy kapufát, amit a tömeg egy hangos hú-val díjazott, mi részünkről hú de jó, hogy csak kapufa, az ellenfél pedig hú, ez hogyhogy nem ment be. Az összhang se nagyon volt meg a védelemben, Nate mindig egy védő mögé állt, pedig az már rég fedezte azt a szöget, ezzel megnyitva a Hornets útját a kapu ellenkező oldalára.
Az első harmad végénél 0:0 álláskor a tömeg még mindig lázban égett, azon az egy kapufán kívül és Jared-Sonie támadásos összjátékon kívül nem volt veszélyes támadás. A Hornets elkezdett lejönni, míg az én csapatom nagyban diskurált egymással. Az edző odaszaladt a pályára és elkezdett utasításokat adni. A Hornets az öltözők felé vette az irányt, és Josh ahogy felém közeledett, intett egyet a botjával, én pedig boldogan visszaintettem neki. Az egész egy pillanat lehetett, lehet, hogy csak mi vettük észre. Mindenesetre a seggfej Nate-en kívül más nem mert meggyanúsítani azzal, hogy két kapura játszanék. Rajta kívül mindenkinek van agya .
A szünetben nem is hagytam el a helyemet, hiszen semmi keresnivalóm nincs a csapattal és az edzővel. Így távolról néztem ahogy a csapat még mindig a pályán diskurál. A bíró odament és jelzett az edzőnek valamit, valószínűleg azt, hogy ezt jó lenne, ha az öltözőben beszélnék meg, hiszen erre van a harmadok közti szünet. A csapat így az öltözők felé indult. Én közben felálltam és odamentem, hogy elérjem Sonie-t, egy-két gyors biztatás és egy puszi, de már mennie is kellett befelé. Nate ment leghátul és olyan rondán nézett rám, hogy azzal a szemmel ölni lehetne.
Kimentem a büfébe és végigálltam a sort, amit a diákkör tagjai szolgáltak ki. Szerencsére mivel elegen voltak, gyorsan haladtak a kiszolgálással. Vettem egy perecet és indultam visszafelé a helyemre. Útközben a folyosón az öltözők mellől Nate és az edző félrevonultak. Gyorsan elsiklottam mellettük, mire égtelen kiabálás csapta meg a fejemet mögülem. Egyből tudtam, hogy az edző és Nate között megy a vita, méghozzá amiatt, hogy az edző közölte vele, hogy ha nem kezd el sürgősen védeni, akkor lecseréli sokkal lelkesebb játékosokra. Nate forrongott. Dühösen hagyta el a helyszínt és már nem is csodálkoztam, mikor meglöktek hátulról. Ezekszerint utolért. Hátra se néztem, visszaültem a helyemre és figyeltem, amint ő az egyedüli, aki melegít. Odaintette maga mellé egyik cserejátékosát, aki így elkezdett kapura támadni, hogy ezzel Nate tudjon gyakorolni. Úgy látom, megpróbált koncentrálni és a védésre figyelni.
Nemsoká viszont már mindenki a pályán volt, a bírók letessékelték a Nate-tel gyakorló cserejátékost, s mikor az elhagyta a pályát, mindenki csak a sípszót várta. A második harmadot a Hornets kezdte, nem is kis attakkal indítottak. Josh becselezte magát egészen az utolsó emberig, majd mikor már elvesztette volna a labdát, még épp időben továbbpasszolta a középen futó játékosnak. Bámulatos játék volt. A lövés védhetetlen volt, kipókhálózta a felső sarkot. A kapusunk csak beleérni tudott, de a röppályájáról nem tudta eltéríteni a labdát. Nate-tel bátorítóan pacsiztak a többiek, mert ez most abszolút nem rajta múlott. Én pedig kicsit felugrottam, mert örültem Josh assistjának, és a szép csapatjátékot is díjaztam, még akkor is, ha az ellenfél részéről volt. Ekkor láttam, hogy Nate engem néz és nagyon dühös. Rájöttem, hogy illetlen így örülnöm, hiszen Sonie-ék miatt valójában szomorkodnom kéne. Visszaültem hát a helyemre.
A gól után az edző azonnal időt kért. Nem szoktak ilyen hamar a floorballban, de az edző valószínűleg helyre akarta rázni a csapatot és nem szerette volna, hogy ez a szerencsétlenül bekapott gól rányomja a bélyegét az önbizalmukra. Körbeállták hát az edzőt a pálya szélén, aki egy táblán mutogatta a "haditervet". Amint letelt az 1 perces időkérés, elindultak volna vissza a játékosok a pályára, de Nate felé füttyentett az edző, mire az visszament az edzőhöz. Őket figyeltem, éreztem, hogy itt történni fog valami. Nate elkezdett kiabálni. Hirtelen nem tudtam, hogy mi történt, de ekkor észrevettem, hogy a kispadról felállt Jones és a kapu felé szalad. Ó, ne, lecserélik. Most akárhogy is utálom, sajnáltam, mert a gólról nem ő tehetett. Igazán kaphatott volna még egy esélyt.
Elindultam felé, hogy elérjem, láttam, ahogy mérgesen cammog a folyosón. Elkezdte ledobni magáról a fejvédőt, mire úgy döntöttem, jobb, ha utánamegyek, mielőtt valami hülyeséget csinál. Felvettem a fejvédőjét és követtem. Útközben egy térdvédő is a kezembe akadt. Az öltözőben kaptam el. A falnak támaszkodva állt, arccal befelé. Az egyik öklével a falat ütögette.
- Nate, sajnálom - kezdtem. Azt sem tudtam, mit kéne mondani. Próbáltam közelebb lépni hozzá, miközben hangtalanul letettem a fejvédőjét és a térdvédőjét egy padra.
- Nem sajnálsz te semmit, Allison! - vágta hozzám vissza. Arca most már felém fordítva, zöld szemeivel mélyen az én szemembe nézett.
- De bizony, sajnálom, hogy lecseréltek, egyáltalán nem tehettél arról a gólról. - próbáltam nyugodt maradni. Legalább én ne veszítsem el a józan eszem, ha már neki nem megy.
- Nekem nem kell a sajnálatod! - mondta, most már szinte vicsorogva. - majd még hozzátette: Menj és ölelgesd a te kis Josh-odat, hány puszi jár assistért? 1? 2? - idegesítette magát.
- Nate, hagyd már abba! - üvöltöttem rá. - Mi a franc bajod van neked a világgal? Mondd már el, kérlek, mert ennek semmi értelme sincs, hogy mi csak marjuk egymást!!! - ordítottam tovább.
- Nem a világgal van bajom, Hart, hanem veled. - bökte oda. Ezzel most meglepett.
- És szabadna megtudnom, mi a bajod velem? És az nem indok, hogy az ellenfél csapatából járok valakivel, mert korábban is ősszemét voltál velem!!! - kiabáltam. - Idejövök utánad kedvességből, mert látom, hogy sík ideg vagy és próbálnék pár jó szót mondani, erre te meg... Áh, mit is csodálkozom... - halkítottam le a hangom, nyugtattam le magam és fordultam az ajtó felé, hogy otthagyjam.
Ekkor azonban hátulról utánamnyúlt és megfordított. Az érintése nem is tudom, már megint hatással volt rám. Értetlen arccal néztem rá, az ő szemében még mindig az a düh csillogott.
- Engedj el - mondtam keményen, mikor már éreztem, hogy még mindig erősen markolja a karomat a kezével.
Meglepetésemre szó nélkül elengedett.
- Nézd, nekünk ez nem megy. Mi soha nem leszünk barátok, Nate. Akármit is próbálnak a testvéreink kitalálni, te mindig fújni fogsz rám és én is rád. De elegem van ebből az örök feszültségből. Nekem nincs erre energiám. Komolyan nincs több. - közöltem vele tárgyilagosan. És ezennel egy újabb próbát tettem, hogy elhagyjam az öltözőt.
- Tényleg nem tudok a barátod lenni - hallottam mögülem. Megálltam, majd megfordultam és ránéztem. Nem tudtam felismerni, mit mutat az arca, mintha már nem is az edzőre lenne mérges, hanem csak rám. Így néztük egymást egy ideig. Miután nem beszélt egyikünk sem és az arcából sem tudtam mit kiolvasni, hátrafordultam és elindultam az ajtó felé.
Miért is nem csodálkozom, hogy már megint meg lettem állítva?!.... Lassan megfordultam és egy másodperc töredéke alatt történtek a következő események, mégis mintha lassított felvétel lett volna. Lépéseivel felém közeledett, a szemében valami furcsa csillogás és méreg.. Igen, még mindig mérges volt. Már olyan közel voltunk egymáshoz, hogy a lélegzete az arcomat érte, az én arcomon csodálkozás, meglepettség és zavar. Az övét még mindig nem tanultam meg olvasni...
A keze a derekamra csúszott, és közelebb vont magához, én pedig voltam olyan hülye, hogy itt esett csak le, mit akar csinálni. De csak mozdulatlanul álltam, nem voltam valami kooperatív. Meg se tudtam mozdulni, annyira ledermesztett.. Az érintése, a tettei, ez az egész helyzet....
A szemét nem vette le rólam, még akkor sem, amikor én zavaromban lefelé néztem, majd a kezére, ami épp az én derekamon csücsült. Mikor már elég közel vont magához, és összeért a testünk, ránéztem, és ismét éreztem a lélegzetét, ami szaporább lett időközben, és be kell valljam, az enyém is felgyorsult. Ahogy ott álltunk és néztük egymást, csak azt láttam, hogy a szeme becsukódik és éreztem, ahogy az ajkai gyengéden hozzámérnek. Meglepetésemre az én ajkaim is árulóan kinyíltak és visszacsókoltam. Nem tudom, miért, de ott és abban a pillanatban a világ legtermészetesebb dolgának éreztem őt csókolni. Nemsoká a nyelve is súrolta a számat és a nyelveink kölcsönös kergetőzésbe kezdtek. Mikor már mindketten kifogytunk a levegőből, szétrebbentünk. Éreztem, hogy most mindketten zavarban vagyunk.
Ekkor toppant be Sonie és a csapat. Sonie furán méregetett minket, amint Nate az öltöző egyik sarkában áll, én pedig a másikban és mindketten felzaklatott állapotban. Biztos azt gondolta, hogy már megint vitáztunk...
