Maradj reggelig! - 4. fejezet

A kommenteket és pipákat nagyon köszönöm, látjátok, itt is van a 4. fejezet! És milyen hamar!! :):)


Benjamin

-------------

A hátizmai megfeszültek, gerincvonala gyönyörűen kitűnt abból a falatnyi ruhából, ami hatalmas bepillantást nyújtott nyaktól egészen a fenékéig. Kecsesen táncolt, a könnyű szőke hullámok rá-rázuhantak vállára, ahogy partizott. Égszínkék ruhája lágyan követte teste vonalát. Közelebb mentem hozzá és elkezdtem mellette táncolni.

• Hogy hívnak? - kérdeztem odahajolva hozzá.
• Angie. - válaszolta.

• Benjamin vagyok. Táncolunk?

• Persze.

Most már nem csak a szememet legeltettem a testén, hanem a derekát is magamhoz húztam hátulról, és nekikezdtünk egy észveszejtő táncba. A ritmusérzékemet erősen segítette az a pár pohár alkohol, amely most már a torkomat mardosta. Egy fél óra után már a kifulladás határáig jutottam, így a fülébe súgtam, hogy nem akar-e leülni. Azt mondta, ő még csak most kezdte.

Ha nem, hát nem. Leültem a bárszékre, a tánctér felé fordítottam fejem, onnan néztem őt. Nemsokára már mellém pattant, nem tudott ellenállni perzselő tekintetemnek. Most néztem meg úgy először tüzetesen az arcát. Fura, eddig rá se néztem. Azonban az arca már nem tetszett annyira, mint amennyire bevonzott a teste. Erős állkapcsa volt és domináns arcvonala. Semmi jót nem jelentett rám nézve. Karrierista. Sose ér rá. Mindig késik. És nem tartja be a játékszabályokat. Egy másik után kellett néznem.

• Táncolunk? - kérdeztem a gondolatban már lepasszolt csajtól.

• Nem azt mondtad, hogy elfáradtál?
• De már újratöltődtem. - mondtam egy megnyerő mosollyal és a tánctérre sasszéztunk.

Kicsit messzebb táncoltam tőle, amit ő valószínűleg nem is értett, miért van, de végre valaki felkérte és egy perc múlva  én már egy újabb nő után kutakodtam.

Kétszer is végigtáncoltam a tömegen és a jó nők mind foglaltak voltak. Meg kellett állapítanom, hogy ma elég gyér volt a felhozatal, az egyetemisták valószínűleg otthon magolnak, pedig őket szeretem a legjobban, mert ők még mernek élni. De ezek a karrierista nők akik ma itt táncolnak, hát egyik sem az esetem. Mind azt hiszi, övé a világ. Pedig ha tudnák, mekkorát tévednek.

Éreztem, hogy nem kellett volna ma lejönnöm a klubba. Hiába vannak itt a szép nők, ha nekem ebben a pillanatban egy másikon jár az eszem. El kell innen mennem, mert megfojt a tudat, hogy most lehet, hogy mással van.
Szégyenszemre otthagytam a klubot este 6-kor. 

Az épületből kilépve átgondoltam a hetemet. Ma úgy néz ki, egyedül alszom, viszont pénteken találkozom vele, lehet, hogy túl sokára tettem az időpontot, majd legközelebb hamarabb találkozunk. Mostanában Diane se a régi, és nekem hiányzott az a vadság és szeretetéhség, ami Josephine-ből áradt. A többi csak valahogy eljátssza, de ebből a nőből valahogy ösztönből jön.

Sétáltam az utcán, már nem is kellett sok, hogy hazaérjek, amikor a lépcsőmön megláttam egy fantomot, de nem, ez nem fantom volt, ez Sarah. A fantomok nem integetnek fülig érő mosollyal.

• Szia Ben bácsi. - köszöntött azzal az affektálós hanglejtésével.

• Szia. - mondtam zavarodottan. - Te nem itt laksz. - vetettem oda. Rögtön eltűnt a mosoly róla.

• Nem, de úgy volt, hogy apu értem jön a suliba, de mivel nem jött és te közel laksz, eljöttem ide, hogy innen felhívjuk. - mondta. - De te már megint nem voltál itthon. - mondta. Innentől már kezdett nem tetszeni a beszélgetés folyása.
• Akkor hívom is apát és idejön érted. - vetettem oda és elkezdtem tárcsázni testvérem számát. Kicsörgött, de természetesen nem vette fel. Ránéztem a gyerekre. Ő pedig rámnézett. Egy percig voltunk így farkasszemet nézve. Éreztem, hogy megindul a harc. 1-2-3.
• Éhes vagyok. - nyögte ki.
• De nálam nincs itthon semmi. - mondtam az igazat. Mire a gyerek visszaült a lépcsőre, és a kezeibe temette a fejét. Fantasztikus, egy kis szaros zsarol engem a saját lakásom előtt, mikor semmi másra sem vágyom, csak egy gyors zuhanyra és alvásra.

Míg azon törtem a fejem, mit csináljak, megszólalt a telefon és egy aggódó fiútestvér kiabált bele, mielőtt bármit mondhattam volna.

• Ben, nálad van Sarah? Égen-földön keresem. - mondta mintha az élete múlna rajta.

• Itt van. Nyugi. Jöhetsz is érte.
• Egyben van?

• Előbb még úgy volt, de várj, le kell tennem, épp az út közepén van és két oldalról jön egy kamion.. - mire ezt kimondtam, éreztem, hogy bátyám pulzusa az egekbe szökik és nekiálltam hahotázni. Ő már nem találta ilyen viccesnek.

• Istenem, öcskös, nőjj már fel végre! 10 perc és ott vagyok. Addig vigyázz már rá!

  

Végre értejött és leadtam a gyereket.

• Beengedhetted volna a melegbe, azért már lehűlt az idő. - kaptam a szemrehányást.

• Nem mondta. - válaszoltam értetlenkedve.

• Ezt nem mondani kell, Benjamin! - mondta és ezt a szentbeszédet kezdtem megunni, így szó nélkül hátrafordultam, bementem az ajtómon.

Becsuktam, hogy most már minden rosszat kizárjak az életemből, ledobtam a cipőmet, le se kellett hajolnom, csak rálépnem a sarkára és kiügyeskedtem magam belőlük. Útközben a zuhany felé szanaszét dobáltam a ruháimat és végre valahára beállhattam a frissítő, jól megérdemelt zuhany alá.  

Josephine

--------------

A kávézóba délutánra beszéltük meg a találkozót, addig még volt egy kis időm. Lezuhanyoztam, csináltam valamit az arcommal, hogy ne tűnjek zombinak, majd kinyitottam a szekrényemet, megálltam előtte és próbáltam kitalálni, mit vegyek fel. Nyár lévén egy sárga-fehér csíkos bővebb póló mellett voksoltam, amit egy testhezálló szűk farmerrel és az új szandálommal párosítottam. Egy hosszú türkiz nyakláncot csavartam a nyakam köré, így már teljes volt a harmónia.

Magamra kaptam a táskám, ráterítettem keresztbe egy laza pulcsit, ha ránkesteledne, és elindultam a kávézó felé.

Mikor odaértem, ő már ott várt egy asztalnál ült. Illendően köszöntött, leültünk és jött is a lány a rendelést felvenni. Egy cappuccinót kértem, Brett szintén.

Amikor elment a lány a rendeléseinkkel, Brett az asztalra könyökölt, fejét a két kezére tette, rámnézett és szótlanul mosolygott.

• Na jól van, mit szeretnél tudni? - kérdeztem játékosan.

• Mindent. De tudom, hogy nem lesz olyan szerencsém. Kezdjük azzal, hogy mesélsz magadról.

• Ez teljesen fair. Nos, itt tanulok a városban, egyetemre járok, kereskedelmi és közgazdasági szakon, mert ezt szánták nekem a szüleim.
• Nem tűnsz olyan lánynak, akinek csak úgy meg lehet mondani, mit csináljon. - vetette közbe érdeklődően.
• Látod? Az első benyomás mennyit csalhat. - tettem hozzá. Egyre jobban élveztem minden vele töltött percet.
• Oké, szóval itt tanulsz..
• Igen. Egy kis hangulatos kávézóban dolgozom félállásban, hogy a tandíjam egy részét fedezni tudjam, és nagyon szeretem.

• Mit szeretsz benne?

• Kinevetsz majd, de az embereket. Mindegyik más okból tér be hozzánk, és mindegyiknek megvan a maga története. Van, hogy leülök valaki mellé és meghallgatom. Nem én erőltetem, az emberek csak úgy maguktól megnyílnak. Lehet, hogy maga a helyszín misztikusan hangulatos és megnyugtató volta miatt, lehet, hogy az én jelenlétem miatt, erre sosem jöttem rá. De nem csak a robotolást és az unalmasan ismétlődő rendeléseket látom ebben a munkában, hanem teljesen más szögből közelítem meg. Van, hogy nevet adok embereknek, és elképzelem, mit gondolhatnak és milyen lehet az életük.
• Rólam hogy sikerült azt képzelni, hogy homokos vagyok? - kérdezte felnevetve.

• Ó, azért még nem is kértem hivatalosan bocsánatot. Elnézést. A barátnőim kelepcébe csaltak és hazudnom kellett valamit.

• Most mit mondjak erre? Még senki sem jelezte, hogy kételkedne nemi hovatartozásomban. - mondta és mindketten összenevettünk.

• Na és te? - kérdeztem.

• Ó, az én életemben semmi izgalmas sincsen. A szüleim egyszerű vidéki emberek, akik mindent egy lapra tettek fel, hogy én tanulni tudjak és ki tudjak törni.
• Mit dolgozol?
• Gyermekorvos vagyok. Én a legkisebbekkel dolgozom, te a legidősebbekkel. - mondta és mindketten nevettünk.

• Héj, nem csak vénemberek járnak egy külvárosi kávézóba! 
• Ez igaz.

Az egész délután így telt, nagyon könnyűnek éreztem vele a beszélgetést, és ami a legjobban tetszett, hogy ezer kérdése volt. Úgy látszott, tényleg érkeklődik irántam.

Estefelé volt és sétálgattunk a parkban, amikor egyszer csak megcsörrent a telefonja és szabadkokzva rámnézett.

• Vedd fel nyugodtan, lehet, hogy fontos.

• Ne haragudj, nem tudom miért hívnak, ma szabadnapos vagyok. Csak a kórház lehet. - mondta és felvette a hívást. Pár másodperc alatt megváltozott az arca, a vak is látta, hogy rossz híreket kapott és hogy már lélekben nem velem van, hanem a kicsi betegével.

Aztán egyszer csak elköszönt a hívóféltől és letette a telefont. Láttam az arcán, hogy mennie kell.

• Menj csak, én majd hazajutok egy taxival. - tettem hozzá.
• De nem így terveztem, ne haragudj.
• Ugyan már, egy kisgyerek számít rád, vele kell most lenned. - mondtam és láttam, hogy megkönnyebbül.
• De bepótoljuk!
• Oké.

Ezzel elbúcsúztunk, ő elindult a kórház felé, én pedig a túlirányba, haza. Természetesnek vettem, hogy most egy kisgyerekkel kell lennie. Nem voltam mérges, hogy emiatt a találkozónk befuccsolt, mert nagyon jól telt a délután és úgy éreztem, ebből még bármi lehet.

Hazaértem, letusoltam és ledobtam magam a díványra. Lustán kapcsolgattam a tévét, de nem kötött le semmilyen műsor, mert a gondolataim mindenfelé jártak.

Nemsoká találkozom Benjaminnal és azon gondolkodtam, akarom-e ezt. Eddig a magánéletem kilátástalan volt, még sose volt olyan érzésem, hogy az éppen aktuális párom mellett szeretnék egy életen át maradni. Könnyű volt így abban a hitben ringatnom magam, hogy Benjamint nekem szánta az ég. Most viszont Brettre gondolva valami különleges borzongás futott rajtam végig.

Kevés volt az akció? :P Nem lehet mindent egyszerre. :) Pixie szavaival élve viszont ott leszünk a pénteki talijukon. :)
A kommenteket és a pipákat továbbra is szívesen fogadom :) Ha esetleg összegyűlik egy elképesztő mennyiségű komment+pipa, egy kis előzetessel tudok szolgálni. :)